Biblikus állatok
Hunyorogva a félhomályban
a perem felé lépkedsz,
ki a legszéléig,
csak egy ugrással mindig tovább,
miféle vonzásnak engedelmeskedsz.
Elvétve a lépést térdig merülsz
egy üregbe gyűlt sós pocsolyába,
ahogy öntudatod visszatér
eszközzé vált testedbe,
tengerhez szokott lényed visszahőköl,
a magad végességét megérzed.
Animisztikus tisztelettel nézed
a tomboló óceánt,
a féreglyukba zúduló víz erejét,
a falon szétporló fehér tömeget.
*
Kőfallal elválasztott terek,
óllá erodálódott erődök,
vaskos, megfeketedett kelta keresztek.
For Sale táblák között hazaingázó biblikus állatok.
Mész, amerre utat sejtesz a vad atlanti tájban.
A keletkező pillanat formál és alakít.
A távoli part felől szürke fókakolóniák
morgása, nyögései, ugatása.
ahol te vagy, ott van az én egem
A sűrű légtömegen, a világló vízfüggönyön át,
a neszező esőben,
hipnotikus zuhogásban,
magad se tudod, kit követsz szakadatlan,
ha előtted nem halad senki sem.
Egy szentképet őrző kutya hasal
a beszakadt tetejű templom küszöbén.
Nagytestű, fehér, eltökélt, szelídíthetetlen.
A rábízott tájat kémleli éber figyelemmel,
a pusztulás emléknyomait
csatakos szfinxként védelmezi.
Házak közt kifeszített drótkötelek eltérő
vastagságú húrjait
a periodikusan leszakadó
légörvények rezgetik.
Nem nyúl hozzájuk kéz,
csupán a nagy sebességű, nyers szél pengeti őket,
mely végtelenből jő, és végtelenbe vész.
*
Csak telik, de nem múlik az idő,
ahol az egymás után következő mozzanatok
összefüggő folyamattá tömörülnek,
de nem válnak történéssé.
A vezeklések korában az ürülő poharak
strukturálják a napokat.
Nézed, ahogy a fájdalom testi formákba sűrűsödik,
a gomolygó lényeket a maguk változékonyságában,
hallod a lázas kortyokat, látod szemükben
az örök kialvatlanság rubedóját.
Emlékőrzők ülnek a falak takarásában,
sovány faunfejükön dokkersapka,
és ablaktáblák sótól mocskos vetítővásznaira merednek.
Akik napra vágynak és nem képesek megbirkózni
az örökös sötéttel, elemésztik magukat a várakozásban.
Menekülnek az unalomnak nevezett harmóniából.
csak száj vagyunk és lét vagyunk és arc és változás
*
a földre köpött, sarat csinált a nyálból,
a sarat a vak szemére kente
A víz feloldja a talaj szilárd részeit,
újrakeveri az anyagot,
lassítja haladásod ütemét.
Az elemi massza hullámzik talpad alatt.
Meg-megbillenő kőről kőre ugorva
ívelsz a kavicszátonyok irányába,
a szürke porond, kiüresedett küzdőtér,
profán sík felé a homályos zónában.
Nincs meg benned a beletörődésre való hajlam és erő,
mozgásban kell maradnod.
A béke csak illúzió.
Itt más minőségű a csend.
Az ösvényen heverő tehenek tejüket eleresztik,
a semmibe bámulnak bolygónyi szemükkel.
A földön szétterül, akár tömör szerkezetű,
fekete sör tetején a krémes hab.
A tócsák liturgikus fehérje
a felbonthatatlan fény színét őrzi,
hullámzó, levetett alba redőit idézi,
ahogy szitáló eső cseppjei fodrozzák felszínét.
Hajnalra jégtükörré dermed majd,
hogy a pásztorok bakancsuk talpával szilánkosra törjék.
Borító: Unsplash
